"BE KELL VÉGRE FEJEZNI A VASGYÁRTÁS ERŐLTETÉSÉT" !
Ez a tanács Dr. Kupa Mihály ex-pénzügyminisztertől hangzott el a 2003. február 15.-én a miskolci mérnök-közgazdász bál előtti "EU fórumon" egy fanyar mosoly és valamilyen pejoratív jelző kíséretében, melyre már pontosan nem emlékszem.
"Miért akarunk még mindig törekedni a vas és acél országa címre? A Rurh vidék rendbetételéhez 40 év kellett. Mit akarnak itt erőltetni Diósgyőrben?"
Nekem a diósgyőri vasgyártásról mindenekelőtt az jut eszembe, hogy amikor nem csak "Európában voltunk", hanem Európa élmezőnyében is (hiszen "Európából való kizárásunk" Trianonnal kezdődött, nem a szovjet megszállással), akkor a magyar ipar képezte az ország nagy gazdasági potenciáljának és a fejlődésnek az egyik pillérét a mezőgazdaság európai élvonalába tartozó exportja mellett. Az ipar alapja pedig a vas- és acélgyártás volt.
A XX. század első évtizedeiben Portugáliában is Ganz villamosok jártak diósgyőri keréken, a Transz- Szibériai vasútvonal síneit Diósgyőrből szállították, Európa vasúti kocsijai a diósgyőri MÁVAG kerékpárjain jártak, de a Duna hidak acélszerkezetei is nagyrészt Diósgyőrben készültek. Itt gyártották a Lánchíd lánc-lamelláit, a hidak saruit. A Diósgyőr nevet az új Erzsébet híd acél pilonjai hordják. Akkor Európai vízművei magyar szivattyúmotorral jártak, a Ganz volt Európa egyik legnagyobb gépipari export cége, Közép Európa bányáiban miskolci drótkötelet használtak. Talán nem véletlen, hogy az I. világháború után kiadott "Borsod vármegye" könyv a Sajó völgyét magyar Ruhr-vidékként említi. A diósgyőri Magyar Királyi Állami Vas-, Acél és Gépgyár budapesti központi igazgatósággal működött és két hatalmas gyártelep tartozott hozzá, a budapesti MÁVAG Gépgyár (Kőbányai úton) és a diósgyőri vas-és acélgyár. 1938-ban már 20 ezer munkás dolgozott a diósgyőri gyárakban, 1980-ban 25 ezer. 2000-ben 2 ezer fő. Ma a legnépesebb szakma a biztonsági őröké.
Vajon ennyire elfejtettünk termelni? Vagy csak a termelés szorult mindig háttérbe egyéb pénzügyi hasznot hozó tevékenységek mellett? Netán a közgazdászok tévedtek akkor, mikor úgy gondolták, hogy az ország gazdasági érdekeit a termeltetés helyett a termelőeszközök ellenérdekelt külföldieknek történő eladása szolgálja? Mi műszakiak azt mondjuk, hogy mi csak termelni tudunk, a gazdaságpolitika a politikusok és a közgazdászok dolga (meg egyre inkább a jogászoké). Talán mégis szólnunk kéne, talán erősebben, talán úgy, hogy a műszaki értelmiség szava is meghallgatást nyerjen.
Azt látjuk, hogy egyre fogy a nemzeti vagyon, fogy a hazai termékmennyiség, a gyárak lebontásra kerülnek (vagy széthullanak maguktól), beruházás alig van. A privatizálásból nekünk se gyár, sem pénz nem maradt. Legalábbis olyan, ami javunkra jól prosperál. Azt látjuk, hogy a negatív hatású gazdaságpolitikai döntéseknek nincs kockázata.
Nem hisszük, hogy ez így törvényszerű.
Bélapátfalván járunk. Itt működött az ország legkorszerűbb kőbányája és egyik jó hatásfokú cementgyára. Új ipari épületek magasodnak a táj fölé, a nagy tárolócsarnokot 2000.-ben adták át. A bontási határozat 2002.-ben már megszületett. Kérdem a helyi műszaki vezetőt, miért nem működhet tovább a kőbánya, hiszen azt a Bányakapitányság is támogatná. Miért nem lehet a tárolócsarnokokat közcélokra átadni pl. sportcsarnokká alakítani, miért nem lehet a silókat meghagyni és mást (pl. bort) tárolni benne? A magyar mérnök hangján vélhetően a külföldi tulajdonos válaszát hallhatjuk. Romániában olcsóbb lesz a termelés (mármint a francia tulajdonosnak) és kénytelenek leszünk azt megvenni, még ha drágább is lesz így (mármint a gyárat felépítő és itt élni kívánó magyaroknak).
A bontásra pedig azért van föltétlen szükség, mert a tárolók továbbra is potenciálisan alkalmasak maradnának cementtárolásra, még akkor is ha most nem arra használnák, ezért semmiképpen nem maradhatnak meg.
Én, mint más alkotó ember, azt gondolhatnám, hogy a gyárat azért adjuk el szakmai befektetőknek, a nemzeti vagyonunkat azért bízzuk rá másra, hogy az termeljen és ezáltal mi is gyarapodjunk, nem pedig azért, hogy a termelőeszközök elpusztításával saját piaci export területét bővítse saját hasznára, a mi rovásunkra.
És mit tudunk majd adni csereértékként a behozott importárúért, ha saját termékünk már nincs?
És mi lesz a gyár körüli lakótelepekkel, üzletekkel, iskolákkal, szociális intézményekkel, az azokban dolgozókkal, az őket ellátó szolgáltatókkal? "Ja, kérem ez kemény kapitalizmus, nem jótékonykodás" halljuk a sztár-közgazdász válaszát. Pedig a diósgyőri (és más lakóhelyű) mérnök, technikus, munkás nem küzd semmi másért, csupán az életéért, hogy legyen miből neki megfizetni azokat is, akik belőlük élnek (az APEH, az állami igazgatás, az iskolák, a gyógyszerek, a szolgáltatók, stb, stb.) és legyen miből megfizetni azt az árut, amit a kereskedő nagyobb haszonnal hoz be külföldről, mint amennyiért ő termelni tudná.
A kereskedő a hasznát az ő vételára és az eladási ár különbségében méri. De így van ez nemzetgazdasági szinten is? Hiszen az államunknak kell állni a munkanélküli segélyt, de nem csak az állás nélkül marad dolgozóét, hanem a jövedelem nélkül maradt beszállítóét, szolgáltatóét. Mindenki tudja, hogy egy gyár bezárásával megszűnik az iroda, a bolt, az iskola, az óvoda, a vendéglő, lepusztulnak a gazdátlanná váló épületek, nehéz vevőt találni az oktatási épületekre, a fürdőkre, az egészségházakra, a sportpályákra, elköltözik a posta, a gyógyszertár, üresen kong a kultúrház és a templom. Csak a kiskocsmák szaporodnak. És ezekben egyre közömbösebbé válik, hogy valaki korábban mérnök volt, szakmunkás vagy csak segédmunkás.
Talán ha a gazdaságpolitikusok, közgazdászok valóban megmutatnák a helyes utat, akkor nem a "józan ész" ellenében védenék a dolgozók a termelő eszközeiket, miként a XIX. század elején.
Erre valamilyen megoldást ad az EU? Csak a szabad munkaerővándorlás az egyedüli orvosság ? Ha nem készülünk fel a szellemi és fizikai termelőerő védelmére, vélhetően jól nem járhatunk. Az EU-ba lépésünkkel a jobb piaci helyzetben lévő jut nagyobb piaci területhez, ezt mindnyájan tudjuk. Azt is tudjuk, hogy már az ókorban is a nagykereskedők voltak a leggazdagabb polgárok és nem érdekelte őket, ha egy-egy termelő tönkrement Ahhoz, hogy a piacokon maradjunk nem csak jó termék kell (de az kell mindenképpen), hanem jó gazdaságpolitika mellett jó marketing.
Mi mérnökök (de lehet, hogy úgy is írhatnám: mi magyarok) egyre azt bizonyítjuk, hogy az utóbbiban gyengék vagyunk. Nem tudjuk jól eladni magunkat.
Ez sok baj forrása. Talán változtatna ezen, ha a mérnökök és a közgazdászok nem csak saját elefántcsont-tornyukban alkotnának, elmélkednének, hanem együtt gondolkodnának közös érdekeik szem előtt tartásával. És ha nem csak egy bál rendezésének erejéig tartana az együttműködés.
Csak nosztalgia az acélgyártás?
A fentebbi írás 2003. február 18.-án készült a Mérnök Újság 2003. márciusi száma részére a "Kiművelt mérnökökre van szükség?" című "Mérnökbálok után, EU előtt" alcímű dolgozat részeként. Terjedelmi okokból ez a fejezet (miként az alcím is) abból a lapszámból kimaradt.
Mikor e sorok íródnak 2003. március 18.-a van.
Mi változott az eltelt egy hónapban?
Március elejére Miskolc városvezetésének azon romantikus, de nagyon becsülhető próbálkozása kudarcot vallott, melynek során a külföldi tulajdonossal a város és városlakók érdekében megegyezni szerettek volna. Rá kellett döbbenni, hogy eredményesen tárgyalni csak nyílt és őszinte partnerrel lehet. (Régi igazság.) Megindul az n + 1-es sorszámú felszámolási eljárás, hacsak a tulajdonos nem fellebbez. Az sem biztató, hogy a termeléshez szükséges nyersanyagok egy részét már előzetesen árverésen értékesítették. A CIB Bank nem kíván tovább hitelezni. A Miskolciak ismét arról beszélnek, hogy milyen sok milliárd állami forint tűnik el a felszámolások feneketlen zsákjában, minden újraindításnál kisebb volt a munkalétszám, minden új tulajdonos befektetést és fejlesztést ígért. Ebben a városban minden felnőtt lakos néven tud nevezni legalább 3 személyt, aki a gyárból lett milliárdos, de megszerzett vagyonát máshol kamatoztatja. Beszélnek arról, hogy Kassa is gazdagodott Diósgyőrből (legalábbis a Meciár barát Rezes család) és valószínűsíthető, hogy az itt kimutatott veszteség árán Olaszországban gyarapodás történt az elmúlt két évben.
Az elkötelezett vasgyári szakemberek szerint a gyáraknak legalább olyan jövője lehetne, mint amilyen múltja van.
A diósgyőri volt 1991-ig Magyarország egyetlen állami tulajdonú vas- és acélgyára.
A gyár elődjét 1770.-ben Császári és Király Társulati Vasmű néven alapították. Ki nem ismerné a Fazola (Fassola) család nevét Miskolcon, Egerben , vagy a vasas szakmában? (Az őskohóról három nyelven olvasható ismertetés a Visegrádi Országok műszaki műemlékei című könyv I. kötetében is.) Fényes Elek 1851.-ben megjelent "Magyarország geographiai szótára" című művében Alsó- és Felső-Hámor település kimerítő ismertetésében leírja a vasgyárat is, ami már a XVIII. század végétől Borsod Vármegye legnagyobb ipari üzeme. (Az is marad a XX. század utolsó évtizedéig.)
"E gyár addig évenként készített mintegy 9000 mázsa különféle négyszegű lapos, rúd- és abroncsvasat … a készítmények leginkább Pestre szállíttatnak, a vasúthoz, gépekhez, gyakran 4-5 mázsás darabokban, de szállítanak Debreczenbe és Kolosvárra is."
1868.-ban teljes állami tulajdonban indult meg az új gyár kiépítése Diósgyőr-Vasgyár területén. Hámorban csak a Kamara egyemeletes épülete marad, ami közel fél évszázada a Kohászati Múzeumnak ad otthont. Diósgyőr ekkor 3000-es lélekszámú, történelmi múltú mezőváros "Miskolctól nyugotnak 1 órányira”, Miskolc gazdag „nagy és népes szabadalmas koronai város" (idézetek Fényes Elektől) 30.000 lakossal, azonos távolságra Debrecentől Kassától és Sátoraljaújhelytől. Diósgyőr-Vasgyár a két település közé épült, mégpedig rohamosan és példaértékűen.
A gyár mellett ötezres lélekszámú kolónia épült ki a XX. század elejére, ahol természetes volt a villany és ivóvízellátás. Épültek munkásházak és tisztviselőházak, óvodák, iskolák (a fiú-és leányiskola mellett zeneiskola is), 3 templom, 2 sporttelep, fürdőház, vendégház, vendéglők, boltok kórház, temető- állami beruházásban. Itt már a XX. század elején villamos járt és önálló MÁV vasútállomás is volt 1945-ig. Kedves, hangulatos kisvárosukat szerették lakói. A kohászatnak 1910-ben 5800, 1940-ben több mint 7000, 1959-ben több mint 16.000 dolgozója volt. (Diósgyőr lakosainak száma 1938.-ban 21.776 fő, 1945-ben csatolják Miskolchoz.) 1948.-ban a kohászatot leválasztják a DIGÉP gépgyártól és a Nehézszerszám gépgyár fedőnevű ágyúgyártól. 1960-ban Diósgyőr adja Magyarország nyersvastermelésének 34 %át, acéltermelésének 38,5%-át, lemezárútermelésének 35%-át Lenin Kohászati Művek néven. A foglalkoztatottak csúcslétszáma 18.600 fő volt (1980-83).
A DAM Steel Rt jelenlegi létszáma (2003.03.18) 1152 fő. (Dolgozót nem írhattunk, hiszen a termelés már 2002. karácsonya előtt megszűnt.) A DAM Steel Rt a hajdani LKM területének kb. 40%-át foglalja el. Az acélmű épületein kívül tulajdonában van az iparvasút és a belső utak, részben tulajdonolja az energiaszolgáltatást is. (Jelenleg a gyárban nincs villany, víz fűtés, MATÁV telefon, a külvilággal a kapcsolatot mobiltelefonon tartják.) Az iparterületen található kiszolgáló üzemek (önálló Kft-k) többsége is munka nélkül maradt a DAM Steel Rt leállása következtében. A gyár műszaki igazgatójának számítása szerint 1500 munkanélküli 60.000 ember sorsát érinti. (Beszállítók, szolgáltatók, családtagok is jövedelem nélkül maradnak.) 1500 munkahely megszüntetése után az államnak 60.000 emberről kell gondoskodnia a korábbinál kevesebb állami bevételből, hiszen a hazai termelésből, az eladott termék ára után a járulékok adók következtében kb. 40 % rész befolyik az államkasszába. A helyezet mégsem reménytelen. Teljesen tévútra vezet, ha a diósgyőri acélgyártás kapcsán az érzelmileg érintettek nosztalgiázásáról beszélünk. Mi a valós helyzet, amiről oly keveset írnak az újságok? Legalább a műszaki értelmiségnek tisztán kell látni a valós helyzetet.
Mindent meg kell tenni az acélgyártás újraindításáért !
"A gyár technikailag kész az újraindításra."
A kijelentés a DAM Steel Rt műszaki igazgatójától származik. Ő szívesen beszél a gyárról és gondosan javítgatja az újságírók pontatlanságait. Miként a helyi lakosok legtöbbje, ő is a "gyárban nőtt fel" (édesapja is országosan ismert kohómérnök volt) így nyilván az ő szava autentikus, felelősségteljesen nyilatkozik. Talán az ország más részein lakóknak furcsa, hogy itt a Vasgyár szó nem egy üzemet jelöl, hanem egy városrészt, a gyár melletti több mint százéves lakótelepet is. Nyilván aki itt születik, vagy akinek felmenői itt születtek, itt éltek érzelmileg is kötődik a helyhez. Több tízezer ilyen miskolci, vagy miskolci származású ember él köztünk. Ők biztosan még figyelmesebben olvassák az alábbi sorokat és nem hisznek az ex-pénzügyminiszteri kijelentésben, mégha szerzőjét más okokból tisztelik is.
A gyárat úgy állították le 2002. végén, hogy 2003. év elejére 62 ezer tonna megrendelése volt . Ez teljes háromhavi kapacitáslekötést jelent, ami igen biztató állapot volt és a rendelés-ellátottság hiányára gyárellenes közgazdászok nem hivatkozhatnak.
A termékek piacképesek, igen exportképesek.
A magyar menedzsment a munkásokkal együtt megőrizte a berendezéseket üzemképes állapotban. Az elárverezett anyagok a piacról pótolhatók. Persze ehhez a pótláshoz befektetőre van szükség.
A gyár ideálisan 1500 főt tudna foglalkoztatni hosszú távon. A jelenlegi kapacitás mellett is 120-150 fő felvételére van ahhoz szükség, hogy túlóra nélkül a termelés megoldható legyen. Kapacitásbővítés esetén további 200 fő felvételére lenne szükség. A dunahengermű üzemeltetéséhez is ennyi emberre lenne szükség. A megfelelő szakgárda rendelkezésre áll.
Felületes információkra vall az, ha valaki az acélművet elavultnak, értéktelennek tartja. Nem véletlen, hogy a jelenlegi tulajdonosok közül a szakmai befektető igen szeretné a gyárat megtartani. Ő is tisztában van vele, hogy igen nagy értékhez jutott igen olcsón. Az 5 milliárd Ft-ért megvásárolt gyár szakértők szerint 24 milliárd Ft-ot ér. Persze kérdés, hogy ezt a vagyont merni is tudni kell működtetni ahhoz, hogy hasznot termeljen. Az alapanyag-gyártók jellegzetessége, hogy a nyereség máshol képződik, a készárú eladásban, a kereskedésben. (Jól érzékelhető ez Magyarországon a mezőgazdaságban, élelmiszeriparban, milyen kontraszt van a termelői és fogyasztói ár között.) A DAM Steel Rt magyar vezetői meggyőződésük szerint úgy nyilatkoztak, hogy a gyár nem volt veszteséges, a nyereség viszont máshol (ez jelen esetben vélhetően földrajzi és nem csupán szakági jelző) jelentkezett. A felszámolás hírére már most jelentkeztek érdeklődők Németországból (magas technikai szint), Ukrajnából (hatalmas piac).
Tényleg elavult lenne a gyár technológiai téren? Akkor nem akarná senki megszerezni. Tény, hogy a durvahengermű már korszerűtlennek számít, viszont a német (NSZK) származású nemesacélmű kohászatban még fiatalnak számít a maga 29 évével, de a japán folyamatszabályozás (5 éve helyezték üzembe) a világ élmezőnyébe tartozik.
Egy szakember, aki kelet és nyugat felé sok acélművet tanulmányozott, azt állítja, hogy a diósgyőri Európa legkorszerűbb acélművei közé tartozik. (A hasonló kapacitású kb. 50 európai acélmű között az első ötbe sorolja.) Ilyen technológiai adottságok mellett működtetni kell az acélgyárat. A kohász szakmának minden erővel a műszaki újraindítást kell támogatni. A társszakmáknak hinniük kell abban, hogy Magyarországon termelni is tudnak a szakemberek. Jól és gazdaságosan. Még acélt is.
|
Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Mérnöki Kamara
Borsod
